Vive La Liberté – review of my Triple Concerto (Hungarian)

Várjatok egy kicsit… hol is kezdjem… Tudjátok, nehéz általánosan beszélni olyan hangversenyről, amely zenei stílusát tekintve más és más és teljesen más darabokból áll össze. Talán nem is szükséges; mondjuk azt, hogy április 28-án este három koncerten voltam a Zeneakadémián, amelyeken végig a Musiciens Libres és az Anima Musicae együttesek játszottak.

FULL ARTICLE

Horváth Balázs és a ML (fotó: Zeneakadémia)

 

A különböző hangversenyeket az azonos helyszín és előadói gárda mellett összekapcsolta a profizmus, a bombajó hangulat és a mágneses mező magja: a szabadság. Szabadság makro-stílusok, zenetörténeti korszakok között. Szabadság kispolgári dogmák és előadói paradigmák fölött. Dióhéjban ez jellemzi a fiatal, de annál innovatívabb együttest, a Musiciens Libres-t. Műfaji szabadság alatt most nem a klasszikus zenét felhígító, kommersz kultúrát értem, hanem egy magasabb rendű gondolatot. Azt, hogy egy együttes képes jól eljátszani egy Bach-darab után egy Gershwint, egy agyas kortárs mű után egy De Falla-dalt. Akik hallották már az együttest azok egyetértenek velem abban, hogy ez bizony életképes dolog, sőt mi több, nagyon is aktuális igény.

Környei Miklós (gitár), Szalai András (cimbalom) és Razvaljajeva Anasztázia (hárfa)
(fotó: Zeneakadémia)
 

A műfaji palettából három frappánsan kikevert színfoltot halhattunk. Először egy remek filmzenét (Karosi Bálint: Hármasverseny gitárra, cimbalomra és hárfára), egy izgalmas „klasszikus kortárs” darabot (Laczkó Bálint: Times of Change II.) és a Manuel De Falla-dalokból a zenekar által készített átirat-sorozatot. Nehéz egy ilyen összeállítást befogadni, hiszen minden darab eltérő percepciós lencsét követel magának. A hullámzó hangszíntengert követően stimuláló zenei konstrukcióra kellett átkapcsolnunk az agyunkat, míg végül a teljes kikapcsolódás, a puszta zenei élvezett következett – jazzes beütéssel.

Környei Miklós (gitás), Pintér Balázs (cselló) és Pregun Tamás (zongora) (fotó: Zeneakadémia)
 

Nem véletlenül használom a szín kifejezést Karosi darabja kapcsán, hiszen a szín-játék adta a zene fundamentumát. De micsoda virtuóz játék volt ez! Ötletgazdag, természetes és igazán szép. Filmzenének címeztem a művet, de nem a pejoratív értelemben. Egy pillanatról pillanatra, képkockáról képkockára változó, filmes logikát követő zenefestményt hallottunk, ami az ösztönösség benyomását keltve tárult fel előttünk. A darab címe kissé félrevezető, hiszen tulajdonképpen nem beszélhetünk versenyműről, ugyanis a szólisták inkább csak meghatározó festékként funkcionáltak, mintsem az egész képet formáló ecsetként. A zenekar nagyon jól szólt. Horváth Balázs biztos kézzel vezette az együttest és az ML (Musiciens libres) szólistáit, akik egytől-egyig kiválóan játszottak.

Lackó Bálint és Horváth Balázs (fotó: Zeneakadémia)
 

Laczkó darabja bebizonyította, hogy a látszólag kihasznált zenei apparátusokban mindig marad potenciál. Együttese konvencionális: fúvós-dominált kamarazenekar, billentyűsök, egy énekes, és egy csipetnyi elektronika. Hasonló receptből már temérdek vegyszerszagú kortárs mű született, de Laczkó használható eredményt tett a polcra. Darabjában az eltérő természetű hangcsoportokkal, akusztikai konzisztenciákkal kísérletezik, belőlük épít fel egy ötletes dramaturgiát. Hogyan is történt ez a valóságban? Először finoman felépített kamarazenei hangfelszínt hozott létre, melybe idővel belevegyítette az elektronikus anyagot, zaj és visszhangeffekt formájában. Ezután a harmadik tényezőt, az emberi éneket keverte bele a masszába. A darab frappáns és profi módon kivitelezett. A kamarazeneibb részek érzékeny együttmuzsikálási feladatát a zenekar mesterien oldotta meg. Az apró gesztusok végig koncentráltan szólaltak meg, élő, zsongó felszínt hozva létre.

Musiciens Libres (fotó: Zeneakadémia)
 

A finishben tényleg az volt az érzésem, hogy kicserélődött körülöttem a hangverseny. Egyrészt eltűnt a nagyszámú Anima Musicae, apró, de annál perzselőbb kamarazenekart hagyva a színpadon. Másrészt egy dögös spanyol jazz koncert vette kezdetét. Hmm… akkor most mit mondjak otthon: kortárs zenei koncerten voltam, vagy… vagy jazz?… áh, tök mindegy, jó volt! Temperamentumos játékával a ML bejáratott duója, Környei Miklós és Razvaljajeva Anasztázia párosa indította a partyt. Ezután egyre bővült a csapat, többek közt vokális erősítéssel is. Karosi Júlia hangja a klasszikusabb tételekben nem győzött meg. Rendben van, hogy egy jazz darabhoz nem operaénekesi hang szükségeltetik, de még a stílus elvárásaihoz képest is bizonytalan és nyers volt a produkció. Máris hozzáteszem, hogy előadása a harmadik énekes tételben már meggyőzött. Az improvizatív, igazán jazzes környezetben hangja már jól érezte magát, így én is magamat. A formációra oly jellemző szabadság ezekben a darabokban világlott ki igazán. A saját készítésű átiratokat improvizációs epizódok tarkították, melyekben a fantáziadús zenészek kiélték zenei fantáziájuk burjánzását. Hadd emeljem ki a középmagot képező fúvóstriót: Bán Máté, Szűcs Péter és Mohai Bálint az egész koncert alatt nagy teljesítményt nyújtottak, de itt, a hangverseny vége felé igazán elemükben voltak.

Mohai Bálint, Szűcs Péter és Bán Máté (fotó: Zeneakadémia)
 

Sokat gondolkoztam a hangversenyről. Kevésbé a darabokról vagy az előadásról, mert azok fergetegesek voltak. Inkább az egészről. Valóban szükségünk van ilyen vegyes koncertekre? Pár hónapja a zenekritikus Norman Lebrecht szokásosan hajmeresztő előadását hallgattam itt, ugyanebben a teremben. Az intézményesített koncertélet válságáról és a helyzet lehetséges megoldásairól beszélt. Ő azt mondta, hogy jelen helyzetben a talpra álláshoz alternatív megoldások szükségesek: szélesebb rétegek felé nyitás közös zenéléssel, műfaji átjárással. Hát, tessék emberek, itt egy remek csapat, aki tesz érte, hogy változzon a helyzet, és nem mellesleg baromi jó zenészek!